Eljött a pillanat! Nem is húznám az időt, álljon itt a Másik Világ-sorozat első kötetének, az Exortusnak a prológusa.

"Csak ültünk ott csendesen, hallgatva a kint tomboló vihart, s ő közben engem nézett. Sok időbe telt, mire végre összegyűjtöttem a bátorságomat, hogy megszólaljak. Mindig is gyáva voltam, de most mindennél jobban érdekelt, mit akarnak tőlem.

- Mit kell tennem? – kérdeztem halkan, mintha akárki is hallana minket.

A toronyszoba sötét volt, csak a villámok fénye világította be néha a nedves falakat. Tudtam, hogy csak ketten vagyunk ott, mégsem szerettem volna, ha bárki is hall minket. Még mindig nem hittem el mindent, amit elmondtak nekem.

Az öregasszony rám villantotta fogatlan mosolyát, majd nyekergő hangján felelt:

- Sokat, és még annál is többet.

Nagyot nyeltem. Ellenálltam a kísértésnek, hogy kiszaladjak a szobából, visszazárkózzak a cellámba, és elfelejtsem ezt az egész badarságnak tűnő dolgot. „Talán mégsem ostobaság” – bizonygattam magamnak, amikor a kapitány eljött, és elmondta, ki szeretne velem szót váltani. Féltem, de kíváncsi is voltam.

- Azt mondod tehát, hogy van egy feladatod számomra?

A nő megint nevetett. Bár már nem sok nőiességet láttam rajta, tudtam, hogy egykor talán ő is volt fiatal. Most azonban egy fogatlan, sárga arcú, ráncos, félig kopasz, fekete köpenyes, penészszagú öregasszonyt láttam csak. Határozottan úgy nézett ki, mint azok a boszorkányok a mesékben, amelyekkel kölyökkoromban ijesztgettek.

- Feladat? Küldetés? Megbízás? Parancs? – sorolta a vénasszony. – Mindegy, minek nevezem, a lényegen nem változtat. Ki fogsz szabadulni innen, és a kezedbe veszed az életedet, és ezzel együtt mindenki másét is.

Nem értettem, mire céloz, de inkább nem szóltam közbe. A nadrágomba töröltem az izgalomtól izzadó tenyereimet, és továbbra is hallgattam.

Ő folytatta.

- Tudom, hogy őrültségnek tűnik, amit beszélek. Azt is tudom, hogy félsz tőlem, és legszívesebben kirohannál innen, vissza egyenesen a celládba. – Megint a fogatlan vigyor. – Előttem nincsenek titkaid. De nem is ez a fontos. Mutatni akarok valamit, ami talán segít megértetni veled, hogy mit is várok el tőled.

Rémülten pislogtam rá, várva, hogy mi fog történni. Annyi időm sem volt, hogy ellenkezzek, máris éreztem, hogy valami megváltozik.

Soha életemben nem féltem annyira semmitől, és mégis soha nem voltam még annyira biztos semmiben, mint akkor.

Varázslat volt!

Rémisztő, de lenyűgöző varázslat. Egyetlen pillanat alatt minden megváltozott: a szoba eltűnt, a vihar elhallgatott, a villámok már nem cikáztak, én nem a széken ültem. Ketten repültünk csak az időtlen térben, én és a vénasszony, száguldottunk végig az örvénylő színfoltok és a kavargó levegő tengerén át. Elképesztő sebességgel haladtunk, és amikor már azt hittem, a szárnyalásnak sosem lesz vége, egyszerre megérkeztünk.

Éreztem, hogy a földön vagyok, ezért óvatosan feltápászkodtam. Az öregasszony mellettem állt fogatlan vigyorával, és amikor körbenéztem, nem akartam hinni a szememnek.

Egy hatalmas csarnokban voltunk. Szemkápráztató látvány volt. Amerre csak a szem ellátott, szobrok és oszlopok százait pillantottam meg. Minden csillogott-villogott, vakító fényt árasztva magából. A terem elképesztően magas volt, a plafon szinte apró pontként látszott lentről. A falak mentén, szépen elrendezve, egyenlő távolságra egymástól, ember méretű lovagi páncélok kaptak helyet.

Több időm nem volt szemügyre venni a helyet, mert az öregasszony megindult. Se szó, se beszéd, átvágott a termen, mint aki jól ismeri, és én követtem. Mintha a lábaim maguktól mozogtak volna, semmi erőlködés nem kellett hozzá, hogy járjak. Álomszerű volt, mégis olyan valóságos. Elmém mélyén tudtam, hogy a terem ott van valahol a Világban, és ugyanilyen csodálatos és káprázatos, mint most.

Amint elhaladtunk az oszlopok sorai között, egyből megláttam, merre tartunk. Előttünk ott magasodott a leghatalmasabb trónus, amit valaha láttam életemben. Magára a trónra egy száz meg száz lépcsőből álló építmény vezetett fel. A teteje magasan volt és messze, a benne ülő alak mégis olyan tiszta volt és valóságos. Ösztövér, középkorú férfi, ősz szálakkal vegyített fekete hajjal, és mogorva pillantással. A fején aranykorona díszelgett.

- Hol vagyunk? - kérdeztem a vénasszonyt, aki még mindig nem szól semmit mellettem, csak nézte a magasban lévő trónuson ülő királyt.

- A jövőben – felelte végül.

Döbbenten meredtem fel az alakra. A történések egyetlen szempillantás alatt indultak meg.

A király dühösen felkiáltott – legalábbis gyanítottam, hogy így tett, mert nem hallottam semmit belőle. Egy pillanattal később már a lábunk előtt hevert lihegve, arcán furcsa vigyorral. Ránéztem és láttam, hogy beszél. De nem hozzánk beszélt, ez nyilvánvaló volt. Kárörvendőn mosolygott, majd megint mondott valamit, amit látszólag valaki olyannak címzett, aki mögöttünk lehetett. Semmit nem hallottam, de látni akartam, hátha ott van az, akihez beszél, megfordultam hát.

A szívem kihagyott egy ütemet. Aki a hátam mögött állt, az én magam voltam.

A trónterem, az oszlopok, a király, a magasban lévő trónus, minden egy újabb szempillantás alatt eltűnt.

Új helyszín következett, és én már nem mertem hozzászólni az öregasszonyhoz, rá sem akartam pillantani. Csak a jeleneteket néztem megbabonázva és rettegve attól, mit fogok még látni.

A következő helyszín egy lejtős út volt, aminek egyik oldalát erdő szegélyezte, a másikat egy masszívnak tűnő várfal. A dolgok egyre gyorsabban történtek, nagyon kellett figyelnem.

Fekete csuklyás alak állt az úton, előtte a földre borulva egy másik alak, aki rázkódott, talán sírt. Hangot nem hallottam, csak láttam őket. A csuklyás lehajolt a másik mellé, és tenyerét a fejére tette. A másik egyre csak zokogott, míg végül megint máshol termettünk.

Egy szélfútta dombtetőt láttam, a tetején egy hadseregnyi emberrel, akik két csoportra osztva álltak, félköröket alkotva. Közöttük két férfi állt, nem olyan messze a másiktól. Beszéltek, arcukon megvetés látszott. Az egyik kemény vonású, állatias, haragos arc volt, a másik jóképűbb és egy fokkal nyugodtabb. Egy pillanattal később a két sereg tagjai kardot rántottak, és mi már repültünk is tovább.

Egy lány és egy fiú álltak egymással szemközt, mögöttük egy kisebb csoport ember, lovak kantárjaival a kezükben. A fiú, vagy inkább fiatal férfi keze csupa vér, lába előtt a földön egy levágott fej hevert. A lány arcán hisztérikus üvöltés jelei látszottak, ahogy a porba rogyott, és arcát a kezébe temette.

Ezután megint két sereget láttam, de ezek már sokkal nagyobbak voltak, mint az előzőek. Egy sivatagban voltunk, az összecsapás véres volt, mindenhol kardok csaptak le, emberek hullottak el, arcukon jajkiáltással.

Egy kisfiú ült egy trónon, arcán komoly kifejezéssel és parancsokat adott néhány körülötte álló férfinak. Azok meghajoltak, és elhátráltak előle. A helyszínt már alig tudtam szemügyre venni, csak rohantunk a térben és az időben, végtelenül, sebesen, csak mi ketten, én és az öregasszony.

Két sötét bőrű férfit láttam, amint összeszólalkoznak, majd egymásnak esnek. Brutális verekedés volt.

Egy férfi egy asszony karjában sírt, szép arcát könnyek szántották végig. Talán az előző férfi volt, a jóképű…

Egy másik fiút láttam, amint egy nála idősebbnek az arcába nevet. Nagyon hasonlítottak egymásra.

Hatalmas tűz, lángok mindenfelé, óriási csata. Gyilkolás, őrület, elszabadult pokol, három sereg, amik összecsapnak egymással egy sötét vár lábainál.

Egy férfi térdepelt egy rács előtt, aminek túloldalán egy nő feküdt összeroskadva. Minden csupa vér…

Egy fiatal fiú sétált egy nála magasabb, csinos lánnyal az oldalán, a kezük a másikét kereste.

Egy alacsonyabb, barnás bőrű nő ült egy lovon, előtte két férfi állt, egy fiatal, jóképű, de rongyos, és egy idősebb, mogorva, őszülő borostás.

Egy arctalan ember nevetett, előtte egy halott fiú.

Egy öregasszony nevetve tápászkodott fel éppen a földről.

Romok között három köpenyes férfi lépdelt.

Végül négy botot láttam, öregek, kopottak voltak, de valahogy mégis csillogtak előttem.

Aztán még rengeteg vér, halottak, csaták, őrület mindenhol.

Végül egy torony egy szirtfokon, amely körül villám cikázik, tenger tombol, hullámok csapkodnak. Egy toronyszoba, benne négy ember ül székeken, kezükben a négy bottal, arcukon rettegéssel. Az egyikük én vagyok, a másik a vénasszony, azonban a másik kettő is ismerős valahonnan…

Őrületes körforgás, színes kavarodás, fullasztó zuhanás, észveszejtő pörgés, aztán hirtelen megint minden kitisztult.

Csak ültünk ott csendesen, hallgatva a kint tomboló vihart, s ő közben engem nézett. Sok időbe telt, mire végre összegyűjtöttem a bátorságomat, hogy megszólaljak. Mindig is gyáva voltam, de most mindennél jobban érdekelt, mit akarnak tőlem.

- Mit kell tennem? – kérdeztem halkan az öregasszonytól, aki nem vette le rólam a szemét.

- Sokat – felelte fogatlan vigyorával -, és még annál is többet. Mutatni akarok valamit, ami talán segít megértetni veled, hogy mit is várok el tőled.

- Neee! – ordítottam, és kezemmel eltakartam az arcomat. – Ne tovább! Mondd el, mit akarsz, ne csináld ezt tovább! Kérlek!

- Tudod, mit kell tenned.

Újra ránéztem, óvatosan, és kezdtem megérteni. Remegtem a félelemtől, azt akartam, hogy küldjenek vissza a cellámba, az öregasszonyt meg vigyék el innen. Mégis valahonnan erőt merítettem és megkérdeztem.

- Meg kell ölnöm? – kérdeztem. Nem tudom, miért mondtam ezt. Egyre csak a látottak pörögtek a szemem előtt, megállíthatatlanul, szédítően.

- Igen – bólintott ő. – De az csak a kezdet. A kezdet viszont kétségkívül elengedhetetlen ahhoz, hogy legyen vég is.

A kezem remegett, de bólintottam. „Elvesztettem az eszemet.”

- Triláb legyen veled! – mondta a vénasszony. – Most már mindent tudsz, Triláb meg fog segíteni téged. Ne feledd: senki nem tudhatja, ki vagy valójában, még te magad sem! Érted?

Megint bólintottam. Lehunytam a szemem, és hallottam, ahogy az öregasszony mozgolódik a székében. A hangja nyekergő volt, sípoló és öreg.

- Indulj, és ne feledd a feladatot, amely mindenekfelett áll: találd meg önmagadat! Addig fogod járni a világot, amíg értelmet nem találsz benne, egészen addig a pillanatig, amíg végül találkozol saját magaddal. Ha tehát megtaláltad…

Elhallgatott. Lassan erőt vettem magamon, és újra kinyitottam a szememet...

És akkor megláttam őt. Fiatal volt, sudár termetű, gyönyörű. A haja akár egy fuvallat a nyári szellőben, a mosolya őszinte és kedves, a szemei csillogóak, vakítóak, boldogak. A látványa magával ragadott, képtelen voltam levenni róla a szemem.

Csak ültünk ott csendesen, hallgatva a kint tomboló vihart, s ő közben engem nézett.

- Nos, ha megtaláltad – mondta sejtelmes, lágyan csengő hangon -, akkor találkozunk újra, Inibrált!"