Gondoltam egyet, s miközben saját könyvemen dolgozom (azaz, gondolkodom, hogyan kéne rajta dolgoznom még), írtam egy szaftos Alkonyat-kritikát. Elöljáróban szögezném le, hogy egyelőre az első két könyvet olvastam végig (a filmeket láttam mind), de ez sem állított meg abban, hogy az egész szériáról írjak. Egy hirtelen ötlet volt, de úgy gondoltam, mindenképpen "meg kell kritizálni" egy ilyen művet, főleg, ha az ember pont olvassa is az adott könyvet. Nem tagadom, amikor írok, még az Alkonyat is hatással van rám.

Nem, nem olvastad félre, és nem, nem gúnyolódok. És igen, arról a Twilightról lesz szó. Stephanie Meyer előszeretettel kritizált művéről, amelyről annak is van véleménye, aki csak a borítót látta, sőt, még az is tudja mennyire „szar” és „csajos”, akiben már csak az „Alkonyat” szó kiejtésére is felmegy a pumpa, pedig soha egy betűt nem olvasott a filmből, és egy kockát nem látott a könyvből. Remélem, annyira még nem vakított el a düh, és vécére sem kellett kirohannod még, mert rád jött a heves „Alkonyatinger”.

A Twilight említésére elsőként valószínűleg minden rendes átlagpolgárnak Robert Pattinson irritálóan falfehér arca, Kristen Stewart mesterien „sohabenemcsukott” szája, vagy éppen Jacob Taylor Lautner 100% naturál kockái jutnak eszébe. Teljes joggal – teszem hozzá. A média és a „hozzáértő” szakoldalak kiváló munkájának köszönhetően (innen is gratula nekik) a már említett átlagpolgár immáron oly vehemensen képes pocskondiázni a Twilight-jelenséget, hogy az csak na! Olyan legyűrhetetlen érvekkel lehet találkozni az ő esetükben, mint a „de hát ez akkora szar”, a „Bella egy nyomorék”, vagy mondjuk a jól bevált „hülye tinipicsáknak való” kezdetű cifrábbnál cifrább hősköltemények. No, de nincs ezzel semmi gond, megszokhattuk már, hogy kis hazánkban csak úgy hemzsegnek a futballedzők, mindenki tudja, mit hogyan kéne csinálni a politikában. Az előítéletek kivétel nélkül megfertőztek minket, a fiatalok „rozzant nyuggereznek”, az idősek az „ezek a mai fiatalok” kezdetű örökzöld slágert nyomják, nincs itt semmi különös.

Mégis, talán túltesz az összes megmondóemberen az a fajta átlagpolgár, aki egy adott könyvet/filmet nem látott/olvasott/nyitott ki/használt egérpadnak, mégis olyan meggyőződéssel veszi semmibe az ellene érvelőket, és olyan nagyívű legyintésekkel kísérve köpködi az adott szériát, mintha ő maga Puzsér és Szirmai szerelemgyerekének született volna, és ez feljogosítaná a látatlanban alkotott véleménynyilvánításra.

No, de ne térjünk el túlságosan a kitűzött céltól, bár kétségkívül nagyon is sok köze van a fentieknek ahhoz, hogy a Twilight-sagát ilyen negatív hozzáállás veszi körbe. Éppen ezért történhetett az is, hogy azért én sem éppen ábrándozó szívvel, és tűkön ülve ültem le a fotelbe, amikor megnéztem az első filmet. Igen, megérdemlem a sorsom, vállalom a büntetést, először a filmeket néztem meg, és csak azután vettem kézbe a könyveket.

Viszont a helyzet szerencsére az, hogy mikor elkezdtem a könyveket olvasni már jóval túl voltam a „beavatási szertartáson”, azaz az első könyv olvasása előtt körülbelül másfél évvel láttam a filmeket. Szóval, úgy álltam neki a Twilightnak, hogy azért tisztában voltam vele, mire számítsak, mégis a történet egyes elemei elfelejtődtek ez idő alatt. Bár, hozzátenném, hogy ez korántsem azért történt, mert annyira ótvaros ürülék lett volna a filmváltozat. De nem is mennék bele a filmkritikába, azt meghagyom a nálam képzettebb és fröcsögni jobban tudó fent említett két úriembernek, és társaiknak. De azért annyit leírnék, mint „elsőkritikás” filmkritizáló, hogy a film JÓ volt. Igen, JÓ volt. Tetszett, a Bella-féle ajakhadművelet, a Jacob-féle farkassztriptíz, és az egyszerű, már-már sokszor ócskának sem nevezhető filmbeli megoldások ellenére is. De ez, mint mondtam más lapra tartozik.

Térjünk rá inkább arra a fenséges pillanatra, amikor először vettem kézbe a kézben tartott almát ábrázoló Twilight-saga 1-et, avagy az Alkonyatot, azaz a Twilightot (igen, sokszor én is belekavarodok, hogy akkor az egész sorozatot jog szerint illő-e, és az örök rajongók szerint szabad-e Twilightnak hívnom, vagy ez szigorúan tiltott, és csakis a Twilight-saga kifejezés helyénvaló??).

Szóval, mielőtt most már tényleg elkezdeném alaposan „megkritizálni” Meyer néni eme művét, annyit jegyeznék meg, hogy önszántamból soha, de soha (DE never say never) nem kezdtem volna el az Alkonyat-szériát olvasni, de egy fogadás, megvesztegetés, avagy zsarolás következtében végül mégis kénytelen voltam belevetni magamat a forksi rengetegbe. Persze nem tettem ezt annyira lelkesen, mert engem is elért kissé az „Utáld te is a Twilightot!”-mozgalom, de azért nem is voltam annyira magam alatt, hogy el kell kezdenem, hiszen, mint említettem, a filmsorozat tetszett.

El is kezdtem tehát, és saccperkábé három hónap alatt (igen, nagyon lassan olvasok; nem, nem lassan, még annál is lassabban) végig is rágtam magam rajta. Nem volt egyszerű, több szempontból sem.

Először is ott volt az a tény, hogy állandó stresszben telt ez a három hónap. Féltem a buszon, féltem a metrón, féltem az iskolában, mit féltem, egyenesen rettegtem (!!!), hogy észreveszik a kezemben a könyvet, ami miatt az emberek majdnem annyira megbámulják az ártatlan olvasót, mintha a Bibliát tartaná a kezében, s közben néha-néha felkacagna, mintha egy Örkény-féle egypercest olvasna. Igen, általában a tömegközlekedésen olvasok (azért ezek után lehet, ez már nem így lesz), és nem egyszer láttam holtra vált arcokat, bambán, értetlenül maguk elé meredő nőszemélyeket, vagy furán, összevont szemöldökkel pásztázó tekintélyes férfiakat magam mellett, mikor elővettem ezt a könyvet. A könyvet, amihez az átlagpolgár valószínűleg „márcsakazértsem” nyúlna hozzá, a keményebb ellenálló meg egyszerűen agyontaposna, és egyenként tépkedné ki a lapjait (túl sokszor emlegetett Szirmai-kolléga „szürkeötven”-féle könyvmegsemmísítő tutorial-videóit érdemes felkeresni, ha az ember szakszerűen akar megsemmisíteni egy ilyen példányt).

Másodszor egy másik, közeli élményem is rendkívüli hatással volt rám olvasás közben. Az élmény, amit az elmúlt nyolc hónap alatt szereztem, amikor is a könyvek könyvét, a fantasyk fantasyét, a trónok harcát, azaz a Tűz és Jég Dalát olvastam végig George R.R. Killer Martintól. Aki olvasta, az tudja, miért olyan fantasztikusan fantasztikus, letehetetlen, és tökéletes a maga nemében ez a sorozat. Aki nem olvasta, az meg egyszerűen fogadja el, hogy ez a No1, az alfa és az ómega, meg minden más. Punktum. A Twilight-saga (valami ismeretlen okból én ezt mindig „szádzsának” ejtettem, de valószínűleg ez helytelen) olvasása közben tehát képtelen voltam félretenni az előző élménysorozatot, és itt-ott – urambocsá! - összehasonlítani a kettőt. Azt hiszem, én vagyok az első, aki egymás után vette kézbe ezt a két szériát, de amennyiben akad még rajtam kívül ilyen lény, jelentkezzen.

Szóóóval, mit is mondjak? Fura lenne, ha ennyi népmegbotránkoztató kijelentés, „átlagemberezés” és bölcsészként tanult mellébeszélés után elkezdeném magát a kritikát is? Remélem, még van, aki kíváncsi a miértekre, a hogyanokra, és a „WTF?”-okra. Kezdjük hát!

A legegyszerűbb talán, ha azonnal elriasztom azokat a mazochista Twilight-gyűlölőket, akik eddig merészkedtek írásom olvasásában, és már alig várják az ömlengést és a nyáladzást, hogy aztán jó nagyot legyintsenek rám is, mondván „ilyen puhány egy hapsit, ez még a Titanicon is tutira sírt!” Bár, ha tényleg ezt mondják, azt hiszem, mindenkinél jobban ismernek, merthogy TÉNYLEG sírtam a Titanicon, ami mellesleg az egyik kedvenc filmem (hoppá!, azt hiszem, most következnek azok, akik a szexuális hovatartozásomat is kétségbe vonják...). Na, de megint kezdek elkanyarodni, szóljatok rám!

Tehát, hogy elhessegessem (vagy pont, hogy ideláncoljam) a legmegátalkodottabb Alkonyat-ellenzőket, kritikámban az ő legtöbbször hangoztatott vádpontjaikra fogok reagálni, kizárólag a könyvre támaszkodva, mégis megvédve az egész szériát. Remélem, mindenki megkapja majd kielégítő vagy nem kielégítő válaszát.

1. vádpont: Az Alkonyat UNALMAS

Hú, hát ezzel tényleg nehéz lesz mit kezdeni, de megpróbálom. Való igaz, én sem rágtam le a körmöm minden másodpercben az izgalomtól, nem csaptam földhöz ötször a könyvet a meglepetés oly heves érzete miatt, mint más esetben (lásd Kardok Vihara Red Wedding, Purple Wedding, epilógus ésatöbbi), de azt hiszem, ennek a könyvnek nem is úgy kell izgalmasnak lennie. A Twilight nem a mérhetetlen fordulatokról (bár van benne, kétségtelen), a főszereplők hirtelen haláláról, a pörgős történetvezetésről szól. És különben is, ki mondta, hogy egy úgymond unalmasabb könyv nem lehet jó könyv? Esetünkben például a mondanivaló, a szereplők jelleme, a jelenetek sokszor megdöbbentően realisztikus leírása, és tipikus, sötét hangulata az, ami sokkal, de sokkal többet nyom a latban, mint az adrenalinfaktor, az izgalom kérdése. Nem, a Twilight nem izgalmas, sokszor gyerekesen kiszámítható, de pont ezért jó, mert nem is akar feleslegesen túl izgalmas lenni, amikor szerintem nem ez a feladata.

2. vádpont: Az Alkonyat története túl egyszerű

Ezzel sem lehet nagyon vitatkozni. Magát a történetet én is össze tudnám foglalni pár tőmondatban, de azt hiszem, megint csak ott tartunk, hogy nem ez a lényeg. Egyszerű realisztikusságról van itt szó. Nem generál mesterséges fordulatokat, nem akar mindenáron meglepni minket, a történet egyszerűen csak folyik a saját kis medrében, és akkor csap le a villám „véletlenül”, ha annak a villámnak tényleg le kell csapnia. A sztori nem bonyolult, nem csavaros, de úgy gondolom, sokszor az élet sem az. Gondoljunk csak az elmúlt egy hetünkre. Mit csináltunk? Valószínűleg 90%-ban fogalmunk sem lenne róla. „Dolgoztam. Suliban voltam. Öööö… Vásároltam. Ja, igen, meg dolgoztam is.” Ez a valóság, sokszor unalmas és egyszerű. Az Alkonyat pedig, bármilyen furcsa kimondani, az életünkről szól, a mi unalmas kis forksi életünkről, ahol néha az eső esik, néha vihar van, máskor meg csak szimplán felhős az ég. Ennyi, nem több. Joggal jöhetne ez után a kérdés: „akkor miért kellett ezt megírni könyvben? Mindenki tudja, hogy az élet unalmas.” Na, pont ezért. Mert bármilyen unalmas, rövid és egyszerű is az élet, valamivel el kell töltenünk ezt a pár évtizedet. A Twilight pedig semmilyen egetrengetően nagy igazságot nem akar a szánkba rágni, csupán arra buzdít, hogy szeressünk. Ennyire egyszerű. Pont annyira, mint maga a könyv.

3. vádpont: Bellában nincs semmi érdekes

Nem akarom magamat ismételni, de erre sem túl bonyolult a válasz: nem is kell, hogy legyen. Sokszor elmondták már előttem, hogy Bella azért ilyen „semmilyen”, hogy bárki odaképzelhesse magát a helyébe, de véleményem szerint ez korántsem ilyen egyszerű. Bella egyszerűen azért mellőz minden extra jellemet, minden különleges tulajdonságot, mert ő ilyen. Ne mondja nekem senki, hogy nem találkozott még olyan emberrel, aki egyszerűen csak létezik, és tényleg nincsen benne semmi érdekes. Az én környezetemben csak úgy hemzsegnek az ilyenek. Átlagemberek, minden olyan jegytől mentesek, amitől meg lehetne őket különböztetni. De ők is csak emberek, olyanok, mint bárki más, gyűlölnek és szeretnek, élnek majd meghalnak. Sőt, minden elismerésemet is szeretném kifejezni Meyer irónőnek, amiért ilyen „tökös” volt, és bevállalta, hogy egy „semmirekellő” lény legyen a főszereplője. Nem hiszem, hogy csak két kategória létezik, amikor valaki meg akar alkotni egy szereplőt: egy fő karakter általában vagy majdhogynem tökéletes a jóságában vagy gonoszságában (kezdve egészen a Mary Sue-, avagy Gary Stu-szintű Szauronokkal), vagy sok hiba van benne, mégis ezért imádják az olvasók (mindannyiunk kedvence, jóöreg Piton professzor). De kérdem én, mi lenne ha túllépnénk ezen, és a főszereplőnk egyszerűen csak unalmas lenne? Szerintem Stephenie Meyer túllépett ezen, és megalkotott egy újfajta főhős(nő)t. És nekem bejön. Unalmas, tényleg szinte alig van benne érdekesség, sőt, néha én is felpofoznám, annyira irritál, de mégis pont ez teszi érdekessé. Személy szerint például ha egy Bella-szerű szereplőről olvasok, kifejezetten érdekesnek találom őt: felteszem a kérdést, hogy vajon miért lett ilyen, mi lenne, ha történne vele valami? Stb. Egy unalmas karakter is lehet izgalmas, és vele is történhetnek érdekes dolgok, és ez a való életben sincs másképp.

4. Az Alkonyat nem is vámpírtörténet

Nem vagyok vámpírtörténet-szakértő, egyáltalán nem. Soha ezelőtt nem olvastam vérszívós sztorikat, pont ezért nem is nagyon izgat, hogy mennyiben tér el a könyv a hagyományos, felrúghatatlan vámpír-szabályoktól. Igen, felrúgja, beletipor, széjjelzúzza, ahogy sokan mondják. És? Azt hiszem, itt egyáltalán nem a vámpír léten magán van  a hangsúly, nem az a fontos, hogy például Edward vámpír. Amit itt lényeges látni, az az, hogy a szerelem mindent legyőz. Hú, ez nagyon klisé, nagyon sablon, tiszta közhely, ugye? De, mint tudjuk, a közhelyek mindig igazak. És a hangsúly itt pontosan ezen van: tökmindegy kicsoda Edward, tökmindegy, hogy egy vámpír, egy vérfarkas, egy sorozatgyilkos, vagy éppen a medvedisznóember. Bella szereti őt. Miért? Mert. Szereti, és kész, ezen nem kell mit magyarázni. Meglátta, megszerette, ilyen a szerelem. El tudja képzelni vele az életét, annak ellenére, hogy bármikor megölhetné (és Edward nem teszi meg), le akarja vele élni az életét, annak ellenére, hogy a kapcsolatuknak MILLIÓ buktatója van. Kezdve azzal, hogy Edward nem járhat nappal az utcán, egészen addig, hogy mit fog szólni például Bella kedves apukája, amikor huszonöt év múlva meglátja lánya örök szerelmét, és észreveszi, hogy: „basszus, ez a gyerek ugyanígy néz ki huszonöt éve!” Buktatók, akadályok, olyan dolgok, amik ellehetetlenítik azt, hogy örökre együtt lehessenek, ők mégis vállalnak mindent a másikért, nem érdekli őket, milyen árat kell fizetniük azért, hogy együtt legyenek. Tehát teljesen lényegtelen, hogy most vámpírokról beszélünk-e vagy sem. Edwardban rengeteg taszító dolog van, mégis külsőre tökéletes, számtalan érv szól amellett, hogy Bellának hagynia kéne az egészet a fenébe. És ő mégse teszi. Ez az egyetlen dolog, ami számít, az, hogy milyen köntösbe van bújtatva az egész sztori, az a legutolsó probléma, ami engem izgat. Az, hogy Edward vámpír, annyiból fontos, hogy legyen valamilyen kockázat, valami legyőzendő akadály a szerelmük beteljesítése előtt.

5. vádpont: Nem tudjuk, Edward miért szereti Bellát

Na, most tegye fel a kezét, aki szerint úgy szeretünk bele egy emberbe, hogy tudjuk, miért fogjuk szeretni! Senki? Gondoltam… A szerelem már csak ilyen, egyszer csak jön, aztán érzed, hogy SZERETED a másikat. Miért? Most őszintén, a franc tudja! És különben is nem rohadtul mindegy? Szereted és kész. Jó vele lenni. Pont.

6. vádpont: Mégis MIÉRT akarja Bella ennyire Edwardot, ha egyszer VESZÉLYES?

Az őszinte szerelem csakis akkor őszinte, ha megbízunk egymásban. Nem, ez nem egy Oravecz Nóra-idézet, ezt én mondtam most. Számomra pont az a tény mutatja meg a szerelmük erejét, hogy Bella annak ellenére is bízik Edwardban, hogy az egy „vérszomjas vadállat”. Mégis melyikünk lenne képes erre? Azt hiszem, a legtöbbünk csak rálegyintene: „á, úgysem változik meg!” És hogy miért alkottam meg ezt a rendkívül értelmes és egyedi, soha nem hallott idézetet? Mert ez az igazság. A szerelemhez, a párkapcsolathoz így kell hozzáállni. Lehet, hogy utópisztikus vagyok, vagy nem tudok realistán gondolkodni, de én így látom. Meg kell bíznunk a másikban. Őszintén meg kell bíznunk benne, hogy a másik, ha kell, képes változni, képes lemondani bizonyos dolgokról értünk, és ennek fordítva is így kell lennie. Ha pedig mindenki így gondolkodna, még csak tartanunk sem kéne tőle, hogy szeretett „Edwardunk” elszabadul, és véletlenül meg talál ölni minket. Ha megvan a bizalom mindkét fél részéről, azért, mert szeretik egymást, akkor nem kell aggódni amiatt, hogy a kapcsolat tönkre megy. Bella és Edward mindent feláldoznak a másikért, mert érzik, hogy ők „egymásnak lettek teremtve”. És ha már így érzik, mindent megtesznek annak érdekében, hogy tényleg örökre együtt maradjanak. Edward megváltozik, azaz nem öli meg Bellát, Bella cserébe megbízik benne. De persze nem kell feltétlenül erre az esetre korlátozódni. Vehetünk akármilyen más példát. Az egyik lemond valamiről, őszintén megváltozik, a másik meg megbízik benne. Ha mindketten őszinték, ott nem lesz gond. Én így látom.

És azt hiszem, ennyi vádpont elég is volt. Lehet, túl mélyre mentem néhány ellenérv kibontásakor, de ne feddjen meg senki emiatt. Mint mondtam, a véremben van a terjengős fogalmazás.

Nem is nagyon érdemes már ezután mit mondani. Számomra ez a mondanivaló az, ami nagyszerű olvasmánnyá teszi az Alkonyatot. Történjen bármi, de tényleg BÁRMI, Bella és Edward mindig, minden ellenére szeretni fogják a másikat. És ez a mondanivaló, legyen bármennyire is elcsépelt, mindig aktuális lesz. Mert bizony addig érdemes lesz ilyen történeteket írni, amíg az emberek „nem tartják be”, amit az írók tanácsolnak nekik. Mert hiába megannyi Titanic-séma, hiába megannyi Twilight-sztori, az emberek még mindig képtelen hinni az örök szerelemben.

Pedig ennyi az egész: ha mindenki hinne benne, lenne örök szerelem.

Nem kell itt mély elemzésekbe menni. Igen, a karakterek egyszerűek, a történet sem nem izgalmas, sem nem bonyolult, de én azt mondom, mindez nem számít.

Persze látom a hibákat is, nem mondom, hogy a Twilight tökéletes lenne. Megfogalmazásban és háttértörténet-építésben egyáltalán nem emelkedik tolkieni magasságokba, fordulatokban és karakterekben meg sem közelíti a Tűz és Jég Dalát, nem lehet róla úgy beszélni, mint egy generáció meghatározó élményéről, mint a Harry Potter-széria esetében. Mégis teljesen felesleges ezekkel összehasonlítani. Az Alkonyat nem akar több lenni, mint ami. Egy történet az örök szerelemről, amiről annyian írtak már, mégis örök utópia maradt, egy történet, amely nekünk szól, mindenkinek szól, és amely nem utolsósorban rólunk szól. Hiába megannyi vámpírhorda, vérfarkasbanda, meg minden egyéb, ezek bizony mi vagyunk, a hibáinkkal, az előítéleteinkkel, a rossz tulajdonságainkkal együtt.

Szóval, nem értem, miért kell utálkozni, miért gyűlölködnek oly ádázul továbbra is milliók. Tessék kézbe fogni, és elolvasni. Ha nem tetszik, az már nem az én bajom. Ha nem érted, mit akar üzenni a könyv, az sem.

És ha még most sem érted, mi volt ez a katyvasz az örök szerelemről meg egyéb ezerszer kitárgyalt hülyeségekről, akkor kezdd el elölről. Ha akkor sem érted, nem bennem van a hiba.