Részlet Lina Navut, a Levegő hercegnője szemszögéből.

- Mit szólsz ehhez a menethez, húgom? – Janus felém fordult. Nagyon kevésben hasonlított bárkire is a családból. Nem volt jóképű sem, arca kissé állatias volt és ijesztő, haja mindig borzas, bőre fakó sárga.

- Kiválóan küzdöttél – feleltem mosolyogva, alaposan megnyomva a „kiváló” szót.

Janus nem vette magára a gúnyolódást. Azt hiszem, sosem volt elég esze ahhoz, hogy ilyesmiket felfogjon.

- Egyszer valami hercegecskének is kiütném a fogait – folytatta fejcsóválva. Időközben az ellenfelét elvonszolták a harctérről. Kótyagosnak tűnt, és hangosan jajveszékelt. Nem tudom, Janus fizetett-e neki a mutatványáért, vagy csupán félt bátyám hírhedt haragjától, ha nem mutatja meg a közönségnek, mennyire megverték. – Mit szólnátok például Hectorhoz? Vagy Andreas inkább?

- Nem hiszem, hogy ki mernének állni ellened – jegyezte meg anyánk mosolyogva. Undorodva elfordultam. Bár sosem találkoztam sem a földi, sem a vízi trónörökössel, nagy összegben fogadtam volna rá, hogy mindketten könnyűszerrel győznék le a bátyámat.

- Gyáva népség – legyintett rá Janus. – Hectorról az a hír járja, hogy még csak kard sem volt a kezében soha. Csak a tanács ülésein vesz részt, de ott sem mer megszólalni, mert olyan gyáva.

- Hector herceg bizonyára nagyon jól bánik a kaszával és a kapával. – Anyám szája gúnyos félmosolyra húzódott. Való igaz, a földieknek mindenük volt a föld és a mezőgazdaság, de nem tartottam valószínűnek, hogy Hector herceg maga kapálna a földeken. Elhatároztam, hogy megérdeklődöm a dolgot Ignatiustól, ha következőre találkozunk. Akkor már minden bizonnyal Alexandrus Úr, a Király Helyettese szolgálatában lesz, és többet tud majd a földi előkelő népekről. Kíváncsi voltam, milyen is valójában ott az uralkodói elit. Ami ide, a Levegőbe érkezett hozzánk onnan, az érzésem szerint erősen torzított volt.

- Apropó, Föld – szólalt meg újra anyám. Imádtam, ahogy olyan tapasztaltan keresztülnéznek rajtam, amikor nem szólok hozzá az adott témához. – Afra királyné és Aurora hercegnő a Vízbe utaznak nemsokára. – A hangjából kivettem, hogy ezt rendkívül becsmérli. – Hozzáadják a kis fruskát az egyik Bacchushoz a sok közül. Már nem emlékszem, melyikhez. – A Vízben minden embert Bacchusnak vagy Andreasnak hívtak anyám szerint. Erről is megvolt a maga véleménye.

- Csak nem? – hahotázott Janus. – Nem kötöttek már elég szövetséget? A legjobb lenne, ha egyesítenék az országaikat.

Anyám szemöldöke ösztönösen összerándult, de nem szidta le Janust a butaságai miatt. Ezt sosem tette volna meg. A Víz és a Föld valóban számtalan megállapodást tett már egymás között, de azt még én is láttam, hogy ha ez a két, gazdaságilag nagyon erős királyság egyesülne, pár év telne csak bele, és ki lennénk szolgáltatva nekik. Janus persze azt mondaná, hogy viccelt, úgyhogy most sem szóltam közbe.

Két katona lépett a harctérre, hogy tovább szórakoztassák a nézőket, miközben Janus rápihen a következő megmérettetésre. Elfordítottam a fejem az egymást csépelő két férfitól, bár a családomat sem volt sok kedvem nézni.

Anyám éppen hozzám fordult.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy nemsokára megkezdődnek az ünnepélyek?

- Természetesen – feleltem a tőlem telhető legnyájasabb hangon. Titkon azért fohászkodtam, hogy ne kérdezzen rá, hogy tudom-e hányadik éve uralkodik apám. Mindemellett természetesen bosszantott, hogy azt feltételezi, hogy nem tudok az ünnepélyről. Bár most megérdemeltem volna a leszidást, mert tényleg kiment mostanában a fejemből. Csak Ciának köszönhettem, hogy nyugodt szívvel mondhattam, „természetesen”.

- Talán annak is itt az ideje ezzel együtt, hogy megtaláljuk neked a megfelelő férjet – folytatta anyám, és ezzel most tényleg meglepetést okozott. Az évek során számtalan kérő érkezett már a világ legkülönbözőbb részéről, de eddig nyugodtan kikosarazhattam az összeset. Tizenöt éves voltam, és sehová nem siettem. Főleg, hogy voltak pillanatok, amikor amellett voltam, hogy inkább megszökök Ignatiusszal, minthogy tovább éljem az unalmas életet, ami a Levegőben várt rám.

Ilyen határozottan azonban még sosem került elő a téma. Igyekeztem nyugodt maradni.

- Talán – értettem egyet. – De nem fogadok el akárkit férjemül.

Anyám furcsa módon egyetértően bólintott.

- Úgy van – helyeselt. – Akárkit nem is fogadhatsz el. A legfontosabb, hogy az illetőnek jól csengjen a neve.

Ez már tényleg vészesen hangzott, de egyelőre sikeresen palástoltam ingerültségemet.

- Ó, azért így is elég széles a választék – mondtam, de közben éreztem, hogy a hangom kissé megremeg.

Anyám felnevetett. Ijesztő volt ez a nevetés. valahogy úgy tűnt, hogy ő már mindent tud valamiről, amiről én még semmit sem sejtek.

- Olyan kell, akinek igazán jól cseng a neve – mondta végül. – Ilyenből nincs olyan sok szerencsénkre.

A délután hátralevő részében csendesen duzzogtam anyám mellett.

Janus újabb ellenfeleket győzött le, a királyné mellettem mindent tudóan somolygott.

Amikor a harcoknak vége lett, és felálltam, akkor vettem észre újra Welint. „Mindent hallott” – döbbentem rá. Valahogyan ez megrémített. Eddig is gyanús volt, hogy olyan dolgokkal is tisztában van, amikhez semmi köze, de most, ahogy ránéztem, minden eddiginél jobban megrémültem tőle. Ugyanaz a titkolózó, de magabiztos tudást rejtő arc volt, mint az anyámé.