Megint csak egy Lina-részlet, forronganak a levegőbeli események.

"Végül semmi értelmes nem jutott az eszembe, de Feliciát ez nem túlságosan izgatta.

- Szerinted eljön a herceg az ünnepségre? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Nem valószínű – feleltem annyira csüggedten, amennyire csak tudtam. – Az ünnepélyre csak levegőbeliek hivatalosak.

- Persze, ezt el is felejtetem – sóhajtott fel színpadiasan Felicia.

- Különben is, ha Hector idejönne, valószínűleg már egy holdforduló óta tudnánk róla. – Hangomban kicsit több volt a gúny, mint azt szerettem volna, de barátnőmnek ez látszólag nem tűnt fel. Úgy tűnt inkább, magában még mindig azt hiszi, hogy Hector herceg holnap belovagol a Nagy Kapun, és egy szál rózsát dob neki, hogy titokban megvallja mindig is érzett örök szerelmét iránta.

Elfojtottam egy ásítást. Nagyon késő lehetett már, és a másnap is hosszú lesz még, úgyhogy lassan már ágyba kívántam magam. Valahogy meg kellett értetnem Feliciával, hogy mennie kéne, de ez nem tűnt könnyű feladatnak, mert még mindig révedező tekintettel meredt maga elé, a fáradtságnak jelét sem mutatva. Végül azonban magától állt fel, révedezve, és indult az ajtó felé.

- Rettentően álmos lettem – jelentette be. Lehet, mégis észrevette a gúnyolódást? – futott át az agyamon. Végső soron úgyse számít, holnapra mindig megbékél. Felicia búcsút intett, és lassan a kijárat felé lépdelt, amikor azonban a kilincs felé nyúlt, az ajtó hatalmas robajjal kicsapódott. Mindketten felsikoltottunk, Felicia hanyatt esett a drága szőnyegre, én pedig a párnám felé kaptam, hogy védekezzek.

Az ajtóban egy magas férfi állt, komoly arccal, látszólag cseppet sem zavartatva magát, hogy a szívbajt hozta ránk. A bátyám volt az. Arca ravasz vonásokat tükrözött, haja kócosan lógott a vállára. Mint máskor, ezúttal is volt valami állati a vonásaiban.

Gyorsan végigmérte a helyzetet, mielőtt azonban megszólalhatott volna, rákiáltottam:

- Hányszor elmondtam már, Janus, hogy nem jöhetsz be a szobámba?

 Bátyám egyetlen pillantásával elnémított. Szokatlanul komornak tűnt.

- Velem kell jönnöd!

Meglepetten néztem. Felicia még mindig a földön ülve, úgyszintén.

- Miért kéne neki? – kardoskodott aztán barátnőm, amikor megjött a szava. Feltápászkodott és egyenesen Janus szemei közé nézett. A fiú állta a tekintetét.

- Ugye tudod, hogy ha apámmal beszélnél ilyen hangnemben, legalább megkorbácsoltatna…

- Janus! – pirítottam rá felháborodottan. Tudtam, hogy bátyám rendkívül erőszakos, és utál veszíteni, de soha nem beszélt így Feliciával, és semelyik másik szolgálóval sem.

- Lina, velem kell jönnöd, most azonnal – jelentette ki higgadtan, mégis ellentmondást nem tűrő hangon, azzal már fordult is kifelé a szobából. Felicia megrökönyödve nézett rá, és én láttam a szemében a gyűlő haragot. Nem értettem a helyzetet, de tudtam, hogy Janus nem fog többet elárulni, míg Felicia a közelben van. Sietve magamra kaptam még egy köntöst, és bátyám után futottam. Láttam még, amint Felicia az ellenkező irányba indul el.

- Janus, várj! – kiáltottam utána.

Sötét folyosón haladtunk végig, csukott ajtók mellett. Janus nagy léptekkel ment elöl, köpenye suhogott mögötte, amikor befordult egy sarkon.

- Janus! – Utolértem, és megragadtam a karját. – Mi történt? Az éjszaka közepén berontasz, és úgy…

- Meghalt – vágott közbe nyersen Janus. Arcán félmosoly játszott, ahogy szembefordult velem. Szívem vadul kalapálni kezdett. „Kicsoda?”

- Ki halt meg?"