"Lassan Alexandrus is elkészült, bár nem tudta, mi tartott olyan sokáig neki. Semmilye nem volt szinte, amit fel kellett volna tennie a szekerek egyikére.

Megkérte az egyik őrmestert, hogy keresse meg neki a kardját, és pár perc múlva a leírás alapján minden szó nélkül vissza is kapta a fegyvert. Amikor újra a hüvelyébe helyezte, elégedettség, még több bátorság és magabiztosság költözött a szívébe. Az ujjai szorosan a markolatra fonódtak, megszorították azt, és egy pillanatra újra a réginek érezte önmagát.

„Zella, Gloria, Gracia, Horacia. Nemsokára újra látjuk egymást! Jövök értetek!” A szíve mélyén olyan boldogság öntötte el, amikor a lován ülve, a kardjával az oldalán, lobogó köpenyben végigvágtatott az utakon, amilyet már régen érzett.

Száguldott, repült, senki nem akarta feltartóztatni, nem volt fogoly többé, nem voltak fogvatartók sem. Egy száz darabra szakadt rongyos hadsereg voltak, boldogan vágtató, és vígan zötykölődő emberekkel és szekerekkel, egy szedett-vedett társaság, akik most újra hazatértek.

Nem voltak háborúból hazatérő hősök, sem száz csatát megvívott veteránok, vagy harcias, bátor ifjú katonák gyülekezete. Nem katonák voltak már, hanem emberek.

A nap akkor bújt elő a felhők sápadt árnyéka mögül, amikor már csak pár órája volt, hogy világítson. Az este közeledett, ők viszont nem álltak meg. Alexandrus Libren mindent elfelejtett, miközben ügetett, majd vágtatott, majd újra lassabban haladt, hogy ne fárassza ki a lovát. Csak a lányai jártak a fejében, meg a felesége, a családja, akiket oly régen nem látott.

Volt, hogy elhaladt ismerősök mellett, és volt, amikor őt előzték meg. Maga Urbis azonban mindvégig közeledett, egyre jobban kirajzolódott a Víziút és a Magas-folyó túloldalán, ahogy kapaszkodva tartja magát a dombok és hegyoldalak sokasága között."