Újabb részlet az Exortusból, ezúttal Tobias Yukon, az elnyomott és megalázott királyi rokon szemszögéből.

Ketten fogták közre, ahogy elindultak felfelé a tömlöcök felől. A lépcsők komoly kihívásokat jelentettek számára, lépésről lépésre haladt, egyik lábát nehézkesen mozdítva a másik után, óvatosan. A háta meggörnyedt, és szinte már nem is érezte benne a fájdalmat, annyira elgémberedett.

 Két karjával az őrök kezeibe csimpaszkodott, mint valami gyönge vénember, szemeivel csak a lépcsőket nézte, nehogy elvétse őket. A kezei remegni kezdtek, mikor kénytelen volt megállni az egyik fordulóban, hogy levegőhöz jusson a fáradtságtól. Megállt, lassan felemelte a fejét, reszketeg ajkakkal pillantott az előtte tornyosuló alakra. A férfi a fejét csóválta, komoran, mint mindig, a tekintetében semmi szeretet nem volt, egy csepp könyörület sem. Kénytelen volt továbbmenni. Újra felemelte a lábát, hogy a következő lépcsőfokra helyezze, de a végtag ezúttal cserbenhagyta. Remegve roskadt össze, a kapaszkodás sem segített, minden ereje elhagyta, és érezte, hogy háttal érkezik a kemény kőlépcső szélére, a feje koppanva csapódik alá, követve a testét. Groteszk módon kicsavarodott tagokkal feküdt ott, hirtelen újra érezni kezdte a fájdalmat a hátában, és most már a fejében is. A szeme is szúrni kezdett, égő fájdalommal, majd a szűk járat elhomályosodott. Azt hitte, elájult, talán meghalt, de nem így volt.

Érezte az első könnycseppet. Az elsőt, amit aztán követett a második, a harmadik, és a többi egymás után, visszatarthatatlanul, megállíthatatlanul. „Ne, ne kínozzatok tovább! Öljetek meg, és vessünk véget ennek az egésznek! Egy roncs vagyok! Egy emberi roncs, amelynél bűnösebbet még nem hordott a hátán a világ. Könyörüljetek!” Mondani akarta, világgá kiáltani, harsogni mindenki felé, hogy vessenek véget a fájdalmainak, öljék meg őt, ne nézzék a tehetetlen kínlódását, de nem tudta. Üvölteni akart, de képtelen volt rá. „Néma vagyok, nyomorék vagyok, félig vak vagyok és félig bolond is. Gyilkos vagyok, áruló, hazug, és minden más bűnt is elkövettem, ami valaha is létezett az emberek között. Nincs nálam szánalmasabb teremtmény sehol a Világban.”

Könnyek csordultak alá az arcán, de nem törölte le őket, nem tudta, nem akarta, hagyta, hogy lássák az újabb megalázottságot, az újabb porba tiprást, az újabb szenvedést.

Nem akart felkelni a lépcső kövéről soha többé.