"Dea szerette a szobáját, talán ezt szerette a legjobban az egész Vízipalotából. Itt mindig azt csinált, amit akart, ráadásul még saját ízlésére is berendezhette, hogy minden igényt kielégítő legyen.

Tágas lakrész volt, az ajtóból nézve a jobb és a bal oldalon lévő falakon hatalmas ablakokkal, rajtuk sötétkék függönnyel, olyannyira vastaggal, hogy a napos nyarakon teljesen ki lehetett zárni vele a fényt a helyiségből. Az ágya – amiben kényelmesen elférhetett volna akár három ember is -, a bal oldali ablak alatt került elhelyezésre. A berendezés minden egyes darabját maga Dea választotta ki még annak idején, amikor külön lakrészt kapott nagyapjától a Család Tornyában. A székeit és az asztalát abból a darufa nevezetű fából faragták, ami egyedül itt a Vízben, pontosabban a déli Víz-szigeteken élt meg. A ládákat az Árnyhegység legjobb fenyőfáiból készítették, a benne lévő ruhák pedig a legeslegjobb minőségűek voltak, a saját varrónője által készítettek, és pontosan olyanok, amilyennek Dea megálmodta őket.

Mindezeken kívül számtalan olyan apróság volt elhelyezve a szobában, amihez különböző élményei fűződtek – jók és rosszak egyaránt. Dea szeretett gyűjtögetni, nem is határozta meg, hogy mit gyűjt éppen, csak elhelyezte szépen sorban a megszerzett tárgyakat a ládái egyikében. Annyi minden volt már bennük, hogy meg sem tudta volna számolni őket. Most kedvet kapott hozzá, hogy kinyissa az egyiket.

Odasétált, és letelepedett a legnagyobb mellé, majd kíváncsian felnyitotta a fedelét. Miközben fájós lábain kereste a megfelelő, fájdalommentes pózt, kezébe vette az első tárgyat, egy agyagkorsót.

Nem is emlékezett rá, honnan szerezte vagy kapta. Egy dátum volt belevésve az oldalába. „Kettes, egyes, hármas, hetes…” Fogalma sem volt, mi lehetett kettőezerszázharminchétben, és ez kicsit elszomorította. Kiborította inkább a korsó tartalmát. Pénzérmék tucatjai gurultak ki belőle. Aranyak a király képmásával jelezve, ezüstök és rézpénzek. Ezekre jól emlékezett, túlságosan is jól. „Ezek azoknak a pénzei, akik szajhának néztek, és fizetni akartak nekem. Eltettem őket, mert viccesnek találtam.” Valahogy most nem nevetett rajta. Szomorúságot érzett csak, és valami furcsa ürességet belül a testében. Visszatette a korsót a helyére, majd becsukta a láda fedelét.

Nem emlékezett rá, mikor kezdett el könnyezni. Egyszerre sós ízt érzett a szájában, a világ elködösült körülötte, és érezte a rátörő zokogást. Képtelen volt abbahagyni, a földre borult, elfeküdt a drága szőnyegen, a tenyereit az arcára szorította, de mindhiába. A mellkasa rázkódott, remegett, a haja az arcába hullott, ahogy megpróbálta felemelni a fejét.

A halk kopogtatás térítette magához.

Egyetlen pillanat alatt elhallgatott, gyorsan szipogott egyet, és megtörölte az arcát. Legszívesebben nem szólalt volna meg, bebújt volna az ágyába, hogy azt higgyék, már alszik. De bármennyire is nem volt hangulata senkihez, valamiért kiszólt, hogy „szabad.” Talán társaságra vágyott, egy ölelő kézre, nyugtató szavakra, Agára, vagy az apjára, aki már messzebb volt tőle, mint akármikor máskor, nem tudta.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki, fülsértően belezendülve az éjszaka csendjébe, és amikor az alak belépett, Deának még jó pár pislogásra szüksége volt, hogy felismerje."